Női kézilabda

„Nem volt kérdés, hogy visszatérek” – Meszes Jánosné hét év után tért vissza a Bányászba – Kézilabda!

Meszes Jánosné, vagy ahogyan a korábbi kézilabdaszurkolók ismerhették: Hajdu Szabina a Tatabányai SC női kézilabdázóinak egyik emblematikus játékosa. Kisiskolásként fogott labdát elsőre a kezébe, a Dózsa György Általános Iskolában, ahol hamar kitűnt tehetségével, szorgalmával és gyorsaságával. E sorok írója is számos tornán, mérkőzésen láthatta a „kiscsajt”, egy jóbarát kislányát, aki serdülő, majd ifi játékosként is csapatai motorja lehetett. A TSC felnőtt csapatától térdsérülés miatt köszönt el 2012-ben, de nemrég visszatért, és a rá jellemző lendülettel, túl a harmincon, kétgyermekes anyaként küzd a Gyurkovics-csapat eredményeiért. A Vasas II. elleni meccs után a lelátón beszélgettünk vele.

  • Jó érzés volt újra látni a pályán, nekem főleg, tekintettel arra, hogy a szüleid

révén egészen kicsi kislány korod óta követhettem a pályádat. Sajnáltuk, amikor sérülés miatt abbahagytad, és ugyanennyire örültünk, amikor visszatértél a csapatba. Miért határoztál úgy, hogy visszatérsz, illetve milyen emlékeid vannak a korábbi időszakról?

  • Nem az elhatározás volt a kérdés, hiszen tudtam, hogy visszatérek. Akinek az élete

a sport, nem adja fel, egészen az utolsó pillanatig. Egyedül csak a „mikor?” volt a kérdés. A vállalkozás és a gyerekek mellett most éreztem azt, hogy igenis tudom hozni azt az energiát, azt az elköteleződést az edzések iránt, amivel a csapatot tudom szolgálni. Mert ha csinálsz valamit, vagy 110 százalékban tedd, vagy ne is kezdj hozzá. Már előbb is visszatértem volna, de a térdem sajnos még nem volt jó állapotban: meg kellett erősíteni a lábamat, kellett még idő, hogy újra pályára léphessek. 2012-ben keresztszalag szakadás miatt hagytam abba a kézilabdát. A felépülésben nagyon nagy segítséget kaptam Greznár Reginától, aki napi szinten foglalkozott velem, illetve a mai napig is külön súlyzós edzéseket tart nekem.

  • Hogy érzed magad most a csapatban?
  • A régi idők emléke, a sport szeretete, amit akkor kaptam a csapattól, az adta meg

mindennek az alapját. Egy csapatnak a második családodnak kell lennie. Hiszen együtt sírunk és nevetünk. Ahhoz, hogy az ember a maximumot tudja hozni, meg kell teremtenie az ehhez szükséges feltételeket, mind fizikálisan, mind mentálisan. Igyekszem a mostani csapatban is hasonlóan jól érezni magam, mint annak idején, de persze, ez nem az első percben alakul ki az emberekben. Még rengeteget kell együtt sírnunk, hiszen a vereség az, amiből tanul az ember, és annál is többet ünnepelni, mind a csapat, mind az egyéni sikereket is.

  • Lehet-e bírni az edzéseket, vagy ezek inkább még ki is tudnak kapcsolni a

mindennapi munkád során?

  • Jelenleg sajnos nem sok edzésen tudok részt venni, mert van egy sérülésem, amit az

egyik meccsen szereztem. Ha hétvégente játszani szeretnék, hogy a csapat segítségére legyek, akkor pihentetnem kell a kezemet, illetve kezelésekre járok vele. A reggeli súlyzós edzéseket Reginával ugyanúgy csináljuk lábra, illetve futok, de nagyon várom, hogy 100 százalékban a csapattal is tudjak edzeni, mert így csak heti egyszer tudok velük lenni, amikor a meccsre készülünk. A „civil életben” három divatáru üzletem van: Tatabányán, Berettyóújfaluban és Gyulán. Nagyon szeretem a boltjaimat, a lányokat, akikkel együtt dolgozok és a pörgést. Úgy érzem, jól választottam, amikor ebbe az irányba indultam. Külön öröm számomra, hogy a férjem mindenben támogat.

Hajrá Bányász!